.

A minap volt szerencsém egy alternatív jelenben járni, ahol a kormányon lévő szocialisták pénzügyminisztere  az Európai Uniós rangsorban egy hellyel hátrébb csúszik - mondjuk hetedikről a nyolcadikra. Láttam az ellenzéket, ahogy másnap a lángoló minisztérium épülete előtti lámpavasat karácsonyi égők helyett Oszkó Péter kitépett gerincével díszítik fel, végtagjait elrettentésül a Szabadság híd négy turulmadarának csőrébe helyezik, míg levágott feje a Szent Gellért szobor magasba emelt kezében talál nyugalomra. Szerencsére gyorsan visszazökkentem a valóságba, ahogy Gyurink sokkal megalázóbb helyen végzett,  egy nagyon egyszerű oknál fogva mégsem bántjuk érte. Tudniillik neki nem ez az erőssége.

Szent meggyőződésem, hogy amit egykoron Király Gábor burleszkbe illő potyái és Torghelle virtuozitása jelentettek a magyar labdarúgó válogatottnak, azt jelenti most Gyuri a kormány számára. Megengedve, hogy ez a sejtés miniszterelnöki megerősítéssel is bír (csak 2011-ben még nem sejtettük, hogy bohócügyi államtitkár alatt pontosan kire kell gondolnunk), már nincsenek kétségeink Matolcsy igazi szerepét illetően. Lassan nincs olyan hét, hogy a Nemzeti Kincstár főbóhocnoka ne állna ki valamilyen tudományos fantasztikummal, amely nem nélkülözi a szoros korrelációt nemzetgazdaságunkkal és a magyar nép származásával. Mindezt végtelen szerénységgel teszi, mert bár korát meghaladó tudásmorzsáit japán tudósok felfedezéseként, vagy épp' az babarci vajákosok ősi megfigyeléseként tálalja, mi  tudjuk jól, hogy valójában kinek az elméjében fogantak.

(Forrás: Index.hu)

Tapasztalataim alapján a legtöbb kocsmatársaságnak van egy olyan tagja, aki kéretlenül, vagy merő véletlenségből ragadt a társasághoz, jelenléte pedig igazából senkinek sem hiányzik. Az illetőt az elején udvariasságból vagy sajnálatból megtűrik, később pedig már senki nem vállalja, hogy szól neki, így egyszerűen ránő a bagázs fejére. Valami ilyesmire tudok csak gondolni Gyuri kapcsán is, annyi különbséggel, hogy esetünkben a veszélytelen elmeháborodottaknak felé tanúsított megértő szánalom lehet az uralkodó érzés párttársai részéről. Esetleg az, hogy vigyázó szemét állandó jelleggel a bal oldalon tartja.

Az igazság az, hogy Kuszaszem munkásságát józan állapotban mérlegre téve nem tudok haragudni a Schmitt Pali - Semjén Zsolti cserkészduóra. Ők legalább idejében felismerték, hogy ha nincs egyetlen épkézláb eredeti gondolatuk  sem, akkor nem kell erőltetni, őszintének kell lenni önmagukhoz és csinálni valami olyat, amihez értenek. Ugyanakkor tény, hogy Gyuri tudástőkéje nélkül ma sokkal kevesebbek lennénk. Nem tudhatnánk, hogy a siker láthatatlan, az egykulcsos adónál jobb vágyfokozó nem létezik, az elvándorlás kincs, ráadásul ősmagyar agysebésznek sem kell lennünk ahhoz, hogy belássuk: amennyiben a pirospozsgás mongoloid seggünkön lévő pöttyök száma 47, az ezerrel beszorozva pont annyi, amennyiből egy átlag magyar ember kényelmesen megél egy hónapban (ha épp' nem aszfaltoztatja le az utcáját - de ez már egy másik történet).

Végtelenül sajnálatos, hogy Gyuri humora és okkultizmus iránti érzékenysége ebben a pozícióban nem tud olyan mértékben utat törni, mint amire a magyar tudományos életnek szüksége lenne. Pedig sokunk részéről máig élő egyetemes óhaj, hogy mindenki csinálja azt, amihez ért. Gyuri például foglalkozzon csak a számokkal, gazdaságpolitikával, pénzügyi stratégiák és előrejelzések kidolgozásával, szakmai fórumokon való fellépésekkel, drogokkal, a tündérmesék írásával és az angol kifejezések magyar nyelvbe ültetésével. Nem kell ehhez gazdasági miniszternek lenni, s főleg nem úgy, hogy az eddigi produktum inkább hasonlít egy méregdrága stand-up comedy előadássorozatra, mint felelős miniszteri viselkedésre.

Palikánál sikerült (körülbelül idejében) belátni, hogy mikor lett vállalhatatlan a kormányoldal számára, joggal vetődik fel, hogy Gyurika kezét miért szorongatják még mindig? Ugye nem azért, mert kicsit sárga (khmm), kicsit kancsal, de legalább a miénk!?

Nem várt izgalmakkal indult a hétfő reggel. Először futótűzként terjedt el a a hír honatyáink körében, hogy valahol, valamikor ténylegesen sikerült már (ha nem is mindent igényt kielégítően) a nép képviseletét, úgymint állampolgári érdekérvényesítést realizálni, valami demokráciának nevezett híg levű humbug keretében. Olyan délibábnak gondolt rendszert működtetni, ahol ők úgy gazdagoknak meg, hogy közben a kispolgárok zsebében is marad valami. Úgy kormányozni, hogy eközben az állampolgárok életét sem lehetetlenítik el... Volt is nagy ijedtség az országgyűlési padsorok között, ám hamar tovaszállt, miután kiderült: ehhez emberi kvalitások is kellenek. Ekkor megnyugodtak. Urbán legenda volt csupán. (Fotó: Stiller Ákos | HVG.hu)

Nem lenne igazságos 2012. november 26-dikát a magyarországi parlamentáris demokrácia halálaként feltüntetni, tudniillik sosem voltunk igazán hívei, és gyakorlói ennek a politikai rendszernek. A legtöbbször inkább csak arról szólt a fáma, hogy fehérgalléros bűnözőink mely hittérítő gittegyletét toljuk oda a lakodalmi asztalhoz - hogy aztán pár évvel később hőzöngve borítsuk rájuk azt. Volt annak egy szép (sic!), megkomponált, magától értetődő aktusa, ahogy a büszke nemzetfia 4 évente teletömte a batyuját választópolgári kötelességgel, a "rohadtmocskosférgek most végre eltakarodtok" igény kifejezésre juttatásával, a demokrácia gyakorlásának andalító illúziójával - majd kifingott munkásgatyáját elegánsra cserélve elment szavazni. És hitte, mert hihette, hogy minden addigi ügyeskedés ellenére ez a játék most fair, nincsenek apró betűs részek, csak a színtiszta választói akarat játszik. Nos, ennek az illúziónak vetett véget a Fidesz hétfőn, merő gyávaságból.

A narancshatalom ugyanis egész eddig nagyon jól érezte magát abban az álomvilágban, ahol a következő országgyűlési választásokat csak egy ősz(ödi) politikai kripi és egy tetszhalott baloldal érdekszövetségét félresöpörve kell majd abszolválni. Elhitték, hogy még a jól bejáratott, országos lefedettségű seggnyaló roadshow-jukra sem kell majd áldozniuk, elég lesz néhány plakát, koki, saller, aztán tovább játszhatják sajátos kis Monopoly-jukat, ahol a választó csak amolyan szükséges velejáró, szerencsekártya a táblájukon. Bajnai újbóli felbukkanásával azonban borult az egész asztal, mire a kormánypártiaknak olyan gyorsan szarták össze magukat, hogy még feljajdulni sem volt idejük előtte. S ahelyett, hogy férfiember módjára felvették volna a kesztyűt, inkább félresöpörték az eddigi szabályokat és tisztességtelenül elkezdték maguk felé billenteni a pályát. A későbbre halasztott párbajkihívást látványosan nem utasíthatták el, így tulajdonképpen elfogadták, de... Mégis milyen párbaj lesz az, ahol az ellenfél kardját az éj leple alatt ellopjuk, a szemét kinyomjuk, majd a miheztartás végett még a kezeit is módszeresen eltörjük, hogy aztán a kérdéses napon habzó szájjal mondhassuk: "Na most mutasd meg, mit tudsz!"

A jobboldal eddig sem a jólneveltségéről, simulékony modoráról volt híres. Ahogy a szakmai hozzáértéséről  sem. A Fidesz politikai ars poeticáját a nyers erő és a harc határozza meg. Ebben hisznek, így kormányoznak. Ehhez képest most, az első adandó alkalommal sikerült egy végtelenül gyáva sasszéval kitérni - egy igazi férfias, vérre menő összecsapás elől. A Fidesznek ezzel nem maradt szinte semmije. "Csak" persze minden hatalom, a megörökölt, de azóta eljátszott politikai legitimációjuk, és a hipnotikus állapotban ténfergő bandzsa beduin hittantáboruk, amit ők nagyvonalúan (némiképp túlozva) jobboldali szavazóbázisnak neveznek.

A képlet szerint már ők sem kellenek a győzelemhez, meglesz az önerőből is!

Miközben nyálcsorgató angol közgazdászok lepték el a Nemzetgazdasági Minisztérium parkolóját, és az utóbbi hetekben megszaporodott unortodox mikuláscsomagok receptjeiért esdekelnek, a magyar felsőoktatás jövője is tündérmesei pályára állt a héten. A rémhírterjesztők szánalmas bulvárkacsáival ellentétben szó sincs megszorításokról, zárolásokról, vagy bármiféle kormányzati hókuszpókuszról. Tudniillik a szóban forgó 7,33 milliárdos állami támogatást nem elvonják/zárolják a felsőoktatási intézményektől, hanem karafálják, majd a szükséges redarmációs hendurálást követően előbb körbehömbörögtetik, végül egész egyszerűen leinsturálják. Következésképpen az egyetemek és főiskolák továbbra is rendelkezhetnek az összeggel, miközben a kormányoldal is szabadon felhasználhatja azt - sajnos ezt a különleges pénzügyi eljárást tankönyvekből ma még nem tanítják...

Szóval itt van ez a szénszünet elnevezésű Földbarát magyar zöldprogram, amit az egyetemek nyilván a régi békeidők feletti nosztalgiázásból, illetve a kormány nagylelkűségét meghálálandó vezetnek majd be. A spórolásnak eme önfeláldozó - hangsúlyozottan nem kikényszerített! - formája egyébként nem új keletű, s kivételesen nem egy kacskaszemű magyar ember leleményességének köszönhetjük: Észak-Koreában össznépi megelégedésre, sikerrel alkalmazzák. (Képünkön a pirossal bekarikázott rész senkit ne zavarjon meg, csak özvegy Kim Dong-um-né hagyta égve a villanyt takarítás után, a kormányzati rezidencia wc-jében. Másnap el is ítélték. Rá egy napra le is szőnyegbombázták.)

Most, hogy az energiaszolgáltatók jövedelemadója is tovább csökkent, az intézményeknek is el kellene gondolkodni néhány félázsiai megoldás bevezetésén. A villanyszámlák be nem fizetése például romantikus zárthelyi számonkérések jövőképével kecsegtet, illatos teamécsesekkel, sunyi közbefingásokkal, olykor rakoncátlanul kigyulladó tesztlapokkal. Egy gondolattal arrébb, és egy komfortfokozattal feljebb a cserépkályha csak elsőre tűnik jó ötletnek, a széntüzelésű kazán már csak azért is életképesebb, mert sokkal jobban magam elé tudom képzelni, amint török és afrofrancia erasmusos cserediákok egymáshoz láncolva hányják bele a szenet a pincében, betanult Lázár-idézeteket dalolva, sűrű pislogások közepette. Na ne tessék már a kecsesen ringó fecske helyett recsegve fingó kecske esetével jönni: mi előre szóltunk, hogy nem fizika labor, hanem physical laborer!

További nem elhanyagolható előnyökkel járna, ha  a szénszünet adta szabad hónapokat kihasználva, oktató és diák együtt vehetne részt a közmunkaprogram nemzetújjáépítő törekvéseiben. Míg a tanárok az elmaradt fizetésemelésüket termelnék ki, addig a tanulmányaikat 99%-ban önerőből diákhitelből finanszírozó nebulók a maradék 1%-ot tudnák röhögve előteremteni. Szerencsére a mindenki számára ideális állapotok beköszöntére sem kell már sokáig várni, jövőre ugyanis újabb hétezer felsőoktatásba igyekvő diáknak mutatnak ajtót mutatják be a kapát, mint leendő munkaeszközt. Összehasonlításképp: 2009-ben 56ezer államilag finanszírozott hely, 2013-ra összesen 24ezer tervezett...

S miután a mostani generáció jelentős hányadának esélye sem lesz bekerülni a felsőoktatásba, a Ratkó-gyerekek mintájára, a Matolcsy-féle egykulcsos csecsemők felnőve újabb nevet kapnak majd az utókortól: ők lesznek az eltékozolt Hoffmann-fiatalok.

Cirka három éve volt az LMP nevezetű vidám flashmob formációnak arra, hogy definiálja önmagát és programját, s nem utolsó sorban: hogy választ adjon önmaga kínzó kérdésére. Szó se róla, sokat kellett bábáskodni felette, de végre meghatározta irányát az a párt, amely - ha nagyon szigorúak vagyunk - a 2010-es választások parlamenti küszöbén leginkább a politikai zöldfülűek szimpátiaszavazatai és a trollvoksok hathatós segítségével rángatta át magát. Ami eddig is kristálytiszta volt, hogy jobbra nem tarthatnak: ott csak tülekedés, vállalhatatlan lapaj parasztok csürhéje várna rájuk, akik ráadásul a jóbaráti pecsenyéket is rég elosztogatták már.

A legutóbbi pártkongresszuson aztán Schiffer vezérürü gondolt egyet, picsába a balra indexszel, berakta ötösbe, majd jámbor pásztor mellett gyapjat szarik a farkas csatakiáltással elkezdett 220-al száguldani, kínosan középre zárva a záróvonalon - a következő választásokat jelentő rohadt nagy betonfalig. Nem értek egyet azokkal a (számomra) túlzó állásfoglalásokkal, hogy az LMP ezzel kinyírta a nagy ellenzéki összeborulás esetleges sikerességét. Az LMP szimplán önmagát nyírta ki. A 4-5%-uk egy része a levesbe, a másik pedig a bal oldalra vándorol majd, feltéve és erősen gyanítva, hogy a bohócszavazatok következő alkalommal nem játszanak majd. Akkor aztán lehet még nagyobb elánnal osztálykirándulásokat szervezni a Közgép udvarára, leláncolt Prométheuszt játszani a parlament parkolójában, meg felfújható kempinglábasokkal protestszavazokért haknizni az országban - vevő közönséget  nem nagyon találnak majd rá.

Az LMP-t megalakulása óta igen sokszor, igen sokan aposztrofálták komolytalan pártnak: idealista-naiv neve miatt, a marginális bal- és jobboldali értékektől eltérő programja miatt, obstruktív megmozdulásai okán, különben is: a Schiffer úgy néz ki, mint egy jóllakott óvodás, a Vágó Gábor meg egy kalocsai huszártiszt eltitkolt szerelemgyereke lehet csak és... A hülyeséget félretéve úgy gondolom, hogy a pártnak igenis lehetett volna helye a parlamentben, már csak azért is, mert a kétszínű politikai palettával már nagyon teli a bakancsunk. Az LMP azonban nem látta be, hogy a politikai szövetségkötés nem egyenlő identitása feladásával, inkább egy teátrális szeppukuval válaszolta meg a saját maga által feltett kérdést. Most akkor jobb?

(Kép a varánuszról, köszönjük!)