.

Nem várt izgalmakkal indult a hétfő reggel. Először futótűzként terjedt el a a hír honatyáink körében, hogy valahol, valamikor ténylegesen sikerült már (ha nem is mindent igényt kielégítően) a nép képviseletét, úgymint állampolgári érdekérvényesítést realizálni, valami demokráciának nevezett híg levű humbug keretében. Olyan délibábnak gondolt rendszert működtetni, ahol ők úgy gazdagoknak meg, hogy közben a kispolgárok zsebében is marad valami. Úgy kormányozni, hogy eközben az állampolgárok életét sem lehetetlenítik el... Volt is nagy ijedtség az országgyűlési padsorok között, ám hamar tovaszállt, miután kiderült: ehhez emberi kvalitások is kellenek. Ekkor megnyugodtak. Urbán legenda volt csupán. (Fotó: Stiller Ákos | HVG.hu)

Nem lenne igazságos 2012. november 26-dikát a magyarországi parlamentáris demokrácia halálaként feltüntetni, tudniillik sosem voltunk igazán hívei, és gyakorlói ennek a politikai rendszernek. A legtöbbször inkább csak arról szólt a fáma, hogy fehérgalléros bűnözőink mely hittérítő gittegyletét toljuk oda a lakodalmi asztalhoz - hogy aztán pár évvel később hőzöngve borítsuk rájuk azt. Volt annak egy szép (sic!), megkomponált, magától értetődő aktusa, ahogy a büszke nemzetfia 4 évente teletömte a batyuját választópolgári kötelességgel, a "rohadtmocskosférgek most végre eltakarodtok" igény kifejezésre juttatásával, a demokrácia gyakorlásának andalító illúziójával - majd kifingott munkásgatyáját elegánsra cserélve elment szavazni. És hitte, mert hihette, hogy minden addigi ügyeskedés ellenére ez a játék most fair, nincsenek apró betűs részek, csak a színtiszta választói akarat játszik. Nos, ennek az illúziónak vetett véget a Fidesz hétfőn, merő gyávaságból.

A narancshatalom ugyanis egész eddig nagyon jól érezte magát abban az álomvilágban, ahol a következő országgyűlési választásokat csak egy ősz(ödi) politikai kripi és egy tetszhalott baloldal érdekszövetségét félresöpörve kell majd abszolválni. Elhitték, hogy még a jól bejáratott, országos lefedettségű seggnyaló roadshow-jukra sem kell majd áldozniuk, elég lesz néhány plakát, koki, saller, aztán tovább játszhatják sajátos kis Monopoly-jukat, ahol a választó csak amolyan szükséges velejáró, szerencsekártya a táblájukon. Bajnai újbóli felbukkanásával azonban borult az egész asztal, mire a kormánypártiaknak olyan gyorsan szarták össze magukat, hogy még feljajdulni sem volt idejük előtte. S ahelyett, hogy férfiember módjára felvették volna a kesztyűt, inkább félresöpörték az eddigi szabályokat és tisztességtelenül elkezdték maguk felé billenteni a pályát. A későbbre halasztott párbajkihívást látványosan nem utasíthatták el, így tulajdonképpen elfogadták, de... Mégis milyen párbaj lesz az, ahol az ellenfél kardját az éj leple alatt ellopjuk, a szemét kinyomjuk, majd a miheztartás végett még a kezeit is módszeresen eltörjük, hogy aztán a kérdéses napon habzó szájjal mondhassuk: "Na most mutasd meg, mit tudsz!"

A jobboldal eddig sem a jólneveltségéről, simulékony modoráról volt híres. Ahogy a szakmai hozzáértéséről  sem. A Fidesz politikai ars poeticáját a nyers erő és a harc határozza meg. Ebben hisznek, így kormányoznak. Ehhez képest most, az első adandó alkalommal sikerült egy végtelenül gyáva sasszéval kitérni - egy igazi férfias, vérre menő összecsapás elől. A Fidesznek ezzel nem maradt szinte semmije. "Csak" persze minden hatalom, a megörökölt, de azóta eljátszott politikai legitimációjuk, és a hipnotikus állapotban ténfergő bandzsa beduin hittantáboruk, amit ők nagyvonalúan (némiképp túlozva) jobboldali szavazóbázisnak neveznek.

A képlet szerint már ők sem kellenek a győzelemhez, meglesz az önerőből is!